Talentcamp

Amikor a Marcival mentünk az iskolai felvételijére, már akkor megemlítette az igazgató-helyettes, hogy a legjobbak évente többször mehetnek tehetséggondozó táborba matematikából, dánból és angolból. Azóta éltette a Marcit a gondolat, hogyha bekerül a HPR-be, akkor végre mehet ebbe a táborba. 

A tábor meghívásos alapon működik és Marci tényleg egyike lehetett a kiválasztottaknak. 

Dánia 120 legjobb matekosa találkozott Greve-ben, hogy 3 napon keresztül a matematika szépségében gyönyörködjön, illetve, hogy saját korosztályukat bőven megelőzve, jobbnál jobb matematikai kihívásokkal küzdjenek meg.

Marci borzasztóan várta már, számolt vissza, hogy mikor indulnak és fülig érő szájjal jött haza, hogy ez fantasztikus volt.

Az út hosszával azért volt némi problémája, de végülis eltörpült a kaland mellett. Büszkén mesélte, hogy milyen nehéz feladatokat oldottak. Büszke volt arra is, hogy a tábor végén 30 feladatból 10 jó lett neki. Kicsit meghökkenve bólogattunk, hogy hát ez tényleg nagyszerű, mikor a suliban 100%-os teszteket ír matekból...mire azért beavatott minket, hogy a 10.-esek (még csak nem is a 9.-esek) évvégi vizsgáját írták meg :). Azt is mondta, hogy ha sikerülne bent maradnia a csapatban, akkor 9. végére a gimnazista matematikát megtanulják :). Hajrá...rajtunk nem fog múlni...a többi már csak rajta múlik :).

A csütörtök reggeli, pályaudvari búcsú óta nem hallottunk róla, reméltük, hogy azért nem, mert annyira jól érzi magát, és nem ér rá akár csak egy sms-t is küldeni nekünk. Mindenki nagyon örült, hogy 5 hosszú nap után végre hazaért :). S bár végül én kicsit korábban megtudtam és volt időm felkészülni, azért mikor megláttam leszállni a nálam immár magasabb kamaszunkat a kezében egy papírzacskóval, könnyek gyűltek a szemembe, amit persze szerencsére a korom sötétben és a szakadó esőben senki nem vett észre...minden erőmmel azon voltam, hogy a hangomon se érződjön a remegés legkisebb része sem, hogy nehogy kínos helyzetbe hozzam őt. Nem tudom, vajon azok, akik naponta telefonáltak, azok hoztak-e valami vásárfiát, ami ráadásul ennyire családra szóló lett volna...de annyi bizonyos, hogy engem hihetetlen büszkeséggel töltött el, hogy hajlandó volt ezzel a papírzacskóval a kezében végigutazni egész Dániát, tudva, hogy ezzel mekkora örömet fog okozni nekünk :)...

Apa ugyanis amikor egyetemista volt, imádta a Dunkin Donuts-ot (és Ágotával mindig ezt ették :)..). Éppen ezért, amikor először Koppenhágában voltunk még évekkel ezelőtt, felcsillanó szemmel nézte, hogy azok a régi szép emlékek....és persze egyből megszeretette a gyerekekkel az egészségesnek semmiképpen nem nevezhető cukorbombát :).....új családi tradíciót teremtve ezzel: ha Koppenhágában vagy Roskilde-ben járunk, akkor mindig kell enni Dunkin Donutsot...

Marci pedig Koppenhágában, a vonatcsatlakozásra várva, ránk gondolt és vett...nekünk...na jó meg magának is....

Bár Apa sajnos ma nincsen itthon, de azért eltettük neki a részét: a karamellásat, mert Marci azt direkt neki választotta, mert tudta, hogy az Apa kedvence :)...